1. Rész - Hosszú éjszaka

- Shela! El kell hagynod a családodat. - tört rám egy furcsa hang az éjszaka kellős közepén. Egy árnyat láttam elsuhanni az ablakom előtt, majd bejött a szobámba és villanyt kapcsolt. Sikítani akartam, de a rémülettől egy árva hang se jött ki a torkomon. Tátott szájjal és hatalmas szemekkel nézve ültem az ágyamon, a takarómat pedig szorosan szorítottam a kezemmel.

- Megijesztettelek? - kérdezte a furcsa vörös hajú, krumpli orrú, fehér bőrű idegen az ágyam előtt állva. A furcsa nyöszörgéseket is alig tudtam kiadni magamból, annyira sokk hatása alatt voltam, míg a végén csak sikerült visszanyernem a beszélőképességem.

- Pontosan miért is? - kérdeztem. A furcsa ember eltűnt. "Ez csak álom, ez csak álom! De mi van ha megint ő jött el hozzám? Nem Shela, ez csak álom" mondogattam magamban majd lefeküdtem. Épp, hogy lehunytam a szemem, az idegen újra megjelent a szobámban ezúttal az ágyamon ülve. Hatalmas sikításom felverte a szüleimet és két testvéremet is.

- Mi a baj, Shela? - aggódva kérdezte anyám... nevelőanyám.

- A-aaz előbb. Ott állt egy-egy ember. - dadogva próbáltam elmagyarázni a dolgot.

- Shela, ott nincs semmi, ráadásul az ablak is zárva van. Aludj. - nevelőapám egy puszit adott a homlokomra majd mind kisétáltak a szobámból. Mikor már épp sikerült megnyugodnom és letettem magam, hogy végre aludhatok, a hang megint felszólalt:

- Shela, ne legyél gyerekes és ne sikíts megint. El kell hagynod a családod, értsd meg.

A hirtelen felkapcsolt lámpa fénye teljesen elvakított, nem láttam csak itt-ott foltokat. Egy kis idő múlva kitisztult minden, a vörös emberke az ágyam mellett áll.

- Miért kéne elmennem veled? - kérdeztem. Az ismeretlen ember leült az ágyamra és magyarázni kezdett.

- Ha nem akarsz meghalni, vagy a rossz oldalon kikötni, akkor velem kell jönnöd.

- Honnan tudjam, hogy melyik a rossz oldal?

- Mi nem ölünk embereket, míg ők igen. Mi nem iszunk sok vért, míg ők rengetegek.

- Mi a franc? Vér? - a mondatok hallatán kiugrottam az ágyamból és hangosan kérdezgettem tőle. - Még mindig nem tudom miért kell elmennem. - folytattam.

- Mert egy bizonyos ember, vagyis vérszipoly téged keres, el akar vinni. Ha elvisz, a halálnál is rosszabb sors vár rád.

- Mi lehet rosszabb a halálnál? - kérdeztem.

- Ohh... sok minden. Felfalhatnak a vérszipolyok, de akár kínozhatnak is egy sötét kamrában, addig ameddig nem teszed azt amit ők akarnak. És még milliónyi dolog történhet, mesélhetnék orrvérzésig. Hát nem érted? Meg akarlak menteni.

- Rosszul hangzik... És maga hogyan tud rajtam segíteni?

- Alkut kötünk. Félvámpírrá változtatlak téged is így nappal is tudsz mozogni. Leszel az inasom, mint ő.

- Mint ki?

- Majd megismered. Bár biztosan ismered.

- Félvámpír? Vámpírok nincsenek.... - bólogattam majd leültem az asztalom előtt lévő székre.

A vörös hajú vámpír megint eltűnt, de pár másodperc alatt már fel is bukkant. A hátam mögött ácsorgott.

- Biztos? Én is az vagyok. Meg a... semmi. - az úr, akiről most már tudom, hogy vámpír, visszament az ágyamhoz és visszaült.

- Utolsó két kérdés. Mi a neve? Miért akarnának engem elvinni valahova máshova?

- A nevem Larten Crepsley és te nem ismersz engem, de én ismerlek téged Shela. Mert... nem mondhatom el, míg nem vagy teljesen biztonságba. De tudok rólad mindent, volt kitől hallanom és többször is jártam erre. Tudom, hogy volt egy fiú, akibe beleszerettél és most nagyon hiányzik neked, mert meghalt. Hidd el, biztonságban leszel nálam. Öltözz fel, azután pedig átváltoztatlak. Siess!

- Istenem, mi lesz velem... ennél rosszabb már nem jöhet. - ezzel elvonultam és felöltöztem. Öt perc múlva már készen álltam mindenre. Csak nem készültem fel rá.

- Na, nézzük. Add a kezed, vért cserélünk.

- Hogy mi? - értetlenül kérdeztem.

- Megpróbálom megmenteni az életed. Ne kelljen még egyszer elmagyaráznom. - kezdte előröl a dumát Crepsley.

- Hát jó... de ez akkor is csak egy hülye álom, amiből hamarosan felébredek és minden rendben lesz. - ezzel kiraktam a kezeimet Crepsley elé, majd a hatalmas körmeivel beledöfött minden ujjamba.

- Áuu. - szólaltam fel. Az úr valamit babrált a kezével, majd megkérte hogy ismét emeljem fel a karomat. Kezeit az enyém elé tette, az ujjaink hegyei összeértek.

- Ez gusztustalan. - undorodtam el.

- Tudom, de ez az egy módja van arra, hogy félvámpír legyél. Becsukhatod a szemed, ha akarod. Viszont készülj fel, ha elér a szívedhez fájni fog. Csak ne ájulj el nekem, nem tudnék veled mit kezdeni és reggel egy Shela nevű lányt félvámpírként találnának a szobádban, aki hulla.

- Szuper.... - hallgattam Crepsleyre, így lehunytam a szemeim. Arra számítottam, hogy fel fogok ébredni, és ez az egész csak egy szörnyű - szó szerint - rémálom. Sajnos teljesen más történt, mint aminek szerintem kellett volna. Nem találtam magam a pihe-puha ágyamban és a pizsamában, sőt, kicsit se éreztem jól magam. Hirtelen erős fájdalmat éreztem a mellkasomban és letérdeltem.

- Fázok. Hideg van. Vagy csak szerintem? - kérdeztem.

- Na, ez a baj a félvámpírokkal. Sosincs elég meleg nekik. De nem megmondtam, hogy öltözz fel? Nyald meg az ujjaid és eltűnnek a kis karcolások.

Csodák csodájára tényleg eltűntek. Kezdem azt hinni, hogy innen már nincs visszaút...

- Francba. Francaa! - kiabáltam majd néhány könnycsepp gördült le az arcomon és halkan sírni kezdtem.

- Ne, ne, ne... Ne sírj, csak ezt ne. - Larten Crepsley egy darab papír zsebkendővel sétált ide hozzám.

- Nem sírok. - válaszoltam és elvettem tőle a zsepit, majd megtöröltem a szemem.

- Le se tagadhatnád. El kell jönnöd velem, ha élni szeretnél még jó pár száz évet.

- Még ötven évvel is beérem. - dörmögtem.

- Nehéz veled... gyere. Üljünk ki a tetőre, ide, az ablakod alá. Kimászunk. Megbeszéljük a vámpír tulajdonságaidat.

- Az nem lesz jó, ugyan is félek a magasban. Le fogok esni.

- Nem baj, úgy is meg kell halnod. Úgy egy órán belül sort kell kerítenünk rá. - nevetett Crepsley.

Fapofával ránéztem Mr. Crepsleyre.

- Ha most azt várod, hogy azt mondjam, "vicc volt", akkor feleslegesen gyötröd magad.

- Basszus...

Ezzel elhallgattam. Crepsley előrement, kimászott az ablakomon át a tetőre, majd egy hirtelen mozdulattal magával rántott.

- Héé. Le fogunk esni. Mondtam, hogy félek a magasba. - rémült fejjel ránéztem. 

Crepsley erre nevetni kezdett. 

- Egy tini, aki fél a magasban és sose mászott fára. - mondta, majd folytatta a kuncogást.

- Nem vicces... Darren segíts rajtam. 

- Darren? Ja, hogy a fiú aki meghalt. Értem. 

- Sokszor kérek tőle segítséget. Legtöbbször beválik. - elmosolyodtam. - De persze, van amihez nem kell mások segítsége, mert csak én tudom megoldani. 

- Nagyon hiányozhat. - mondta Crepsley, miközben bámulta a csillagos eget, és matatott a zsebeiben. Egy kis fiolát vett elő. Megfogta, majd elém nyújtotta.

- Mi ez? - kérdeztem. 

- Ez egy méreg, ami abban segít, hogy azt higgyék meghaltál. 

- Aha...

- Elzsibbaszt és lelassul a szívverésed meg úgy minden fontos szerved. De nem halsz meg. Aztán pár nap múlva majd találkozunk, mikor kiáslak a sírodból. Na, idd meg.

A kezembe vettem a kis üvegcsét, egy darabig nézegettem. Sárga színű lötty volt benne, erős szaggal. Befogtam az orrom és egy huzamra megittam. 

- Ehh. Fúj. Rémes az íze. - törölgettem a számat és visszaadtam Mr. Crepsleynek a kis fiolát. Eközben ő úgy nézett rám, mintha tetszene neki az, amit velem művel. Biztos élvezni fogja, mikor megöl.

- Zsibbadok. - szólaltam fel.

- Nagyon jó. Ezek szerint hat. Kérdezhetek valami?

- Bármit.

- Hol van a legfényesebb csillag? - kérdezte.

Felnéztem az égre, lassan körbenéztem. Épp, mikor meg akartam szólalni, kezeivel megmarkolta a nyakamat, majd egy nagy reccsenést hallottam. A nyakamat szó szerint kitekerte. Hallani lehetett, ahogy a kis csontok még kisebb darabokra hullanak. Szerencsére nem éreztem se, de tudom, hogy nagyon fájt volna. 

- Jajj, ne haragudj! - kért bocsánatot Crepley. - Jópofa lánynak tűnsz, nem akartam én ezt. És előre is bocsánat azért, ami most fog jönni.

Azzal lelökött a háztetőről. Lesétált hozzám és a kezembe nyomott egy kis papírfecnit, ami össze volt gyűrve, és ez a szöveg állt rajta:

Kedves Anya és Apa!

Tudok mindent, én nem szeretnék ilyen családban élni. 10 éves korom óta tudom, hogy soha nem tiszteltetek és, hogy örökbe fogadtatok. Ezzel még nem is lenne bajom, ha időben elmondjátok. Akkor most nem kéne az egész suli előtt égnem, hogy átvertek, mint egy kis idióta gyereket. A legrosszabb, hogy mindig kihasználtatok és SOHA nem szeretettek igazán, míg én a lelkemet kitettem azért, hogy örüljetek nekem.

Üdv,  örökbe fogadott lányotok:

                                    Shela
Ja. A kicsi játékbabámat Rebecának adom.

Mr. Creplsey, mintha úgy írta volna a kis szöveget, mintha az én bőrömben lenne. Pontosan ugyan ezt éreztem. Biztos van valami gondolatolvasó képessége, vagy valami hasonló. 

- Ne aggódj, reméljük hamarosan észrevesz valaki. Ha nem, akkor majd reggel, mikor iskolába kéne menned. Majd jövök.

Creplsey elköszönt és pár másodperc alatt eltűnt. 

*

Reggel hat órára teljesen elgémberedtem, mozdulni se tudtam. Bár, tudom, ha megmozdultam volna oda a terv és mindenki tudná, hogy életben vagyok. Megfordult a fejemben, hogy megpróbálok megmoccanni és elmenekülök innen. De akkor mindenki keresne és egy nyugodt percem se lenne. Hat óra után végre a szomszéd néni elindult, hogy meglocsolja a kertben a virágokat és ő fedezett fel - hason feküdve, bal kezem mellettem, a jobb, pedig az arcom alatt volt, arcomat eltakarta a hajam - az első kert közepén, rögtön az ablakom alatt. Odament hozzá, majd a ház ajtaját verte, ezzel felébresztett mindenkit. Az idős néni zokogva mondta a nevelő szüleimnek, hogy azonnal menjenek vele, mert a kicsi lányuk leesett a tetőről. Mivel nem haltam meg, és nem is ájultam el, mindent láttam és hallottam. A szülők odarohantak hozzám, - egy kis ijedtséggel az arcukon - majd látták, hogy nyitott szemmel heverek a szép zöld füvön. Apám lehajolt hozzám, megfogta a csuklómat és megpróbálta kitapintani a pulzusomat - sikertelenül. 

- Kiesett az ablakából? - kérdezte az öreg néni, még mindig zokogva. Talán, még őt is jobban meghatotta a halálom, mint azokat az embereket, akikkel lassan 15 éve élek együtt. 

- Nem hiszem. - szólalt fel apám. - Van egy cetli a kezében. 

- Hívok mentőt! - rohant a szomszéd néni a telefon után kutatva.

Az összegyűrt papírlapot kivették a kezemből hangosan felolvasták. Anyám az arcát fogta, nem úgy nézett ki, mint akinek hiányozni fogok. Inkább a tudat miatt volt megrémülve, hogy ilyet írtam neki és, hogy tudom az igazat. Alig öt perc múlva megérkezett a mentő is, hamar kimondták az ítéletet. Meghaltam. Vagyis nem, csak szerintük. A nagy zajra felébredt a nővérem és a húgom is. Nővéremet se hatotta meg az eset, sőt. Ő inkább az egekben járt a boldogsága miatt. Végre megszabadult tőlem. Örüljön csak. A kishúgom tört ki egyedül sírásban. Kis öt éves kislány, Rebeca. Torka szakadtából üvöltött. Egyedül ő fog nekem hiányozni ezek után. Rettenetes volt végignézni, ahogy könyörgött, hogy álljak fel és nincsen semmi baj. Nem mozdultam.
- Kiugrott? - kérdezte nővérem.
- Ki. - válaszolta apám.
- Biztos te tehetsz róla, Sia. Mindig piszkáltad. Utállak! - kiabált Rebeca.
Belül összetörtem és sírtam. Még jó, hogy ők ezt nem látták. Jó lett volna felülni, és megrémíteni őket, hogy: Buumm! Csak Rebeca miatt tettem volna meg.
A mentősök megállapították, hogy valószínűleg fejest ugrottam a halálba. Szó szerint. A törött nyak után nem is tudnak mást gondolni....