Szörnyű álmosság kerülgetett és mindenem fájt. Az oldalam, mert mikor Mr. Crepsley lelökött arra estem, a nyakam, mert szabályosan kitörték. Azóta persze meggyógyult, a vámpír belopódzott a ravatalozóba és helyretette. Szörnyen jó érzés volt, mikor végre megtudtam mozdítani a bal karomat és megvakarhattam az orromat. Még soha nem esett jól ennyire egy orrvakarás. Előszedtem a mobilomat, amit még Rebeca nyomott a kezembe a temetés kezdetekor, azzal a mondattal, hogy: "Hátha szükséged lesz rá!" Később már a Mario játékot is meguntam és tényleg, annyira álmos lettem, hogy mikor épp sikerült volna elaludnom, furcsa zajokra lettem figyelmes. Onnan, fentről. Két nap alatt rengeteget fejlődött a hallásom és a látásom is, így nem volt nehéz kiszűrni a különböző hangokat hat méter mélyről sem.A furcsa hangok ásásnak tűntek és alig tíz perc múlva Mr. Creplsey kopogott be hozzám, majd felnyitotta a koporsót.
- Na ébresztőő! - mókás hangon nyitott rám a vámpír, majd miután felültem és kinyújtóztattam a zsibbadástól elfáradt tagjaimat odébb sétált a gödörtől, és egy táskát dobott be hozzám, ami sikeresen eltalálta a fejemet.
- Hoztam neked a szekrényedből pár ruhát. - kiabálta. - Öltözz át és indulunk, de előtte visszatemetjük ezt a hatalmas gödröt.
- A kedvenc ruháimat hozta el. - köszöntem meg Mr. Crepsleynek, hogy hozott nekem ruhát. Nem szerettem volna fekte szoknyában és egy fehér, ócska ingben elmenni ingben. Ráadásul kényelmetlen és csúnya is. A sötétben alig láttam valamit, de mihelyst a szemem hozzászokott a rettenetes sötétséghez, már mindent tisztán láttam. Crepsley azt mondta ezek is vámpírtulajdonságok. Felöltöztem és - nagy nehezed - kikászálódtam a hatalmas gödörből. Megálltam Mr. Crepsley mellett.
- Temesd be. - mormogta és a kezembe adta a hatalmas ásót.
- Hogy mi? - kérdeztem. Alig érzem a kezeimet meg a lábaimat, még mindig zsibbadnak.
- És ezt érzed? - kérdezte Mr. Crepsley és az ásóval rávágott a sípcsontomra. Sikerült visszazuhannom a hat méter mély gödörbe. Feltápászkodtam és segítségért könyörögtem.
- Jól van, beásom, csak vigyen ki innen.
Crepsley megfogta a kezemet és egy mozdulattal kihúzott.
- Tessék, itt van az ásó. Fogd meg. Kihúztalak.
Elvettem tőle és ásni kezdtem. A vén vámpír - na jó, annyira nem is - látta, hogy nehezen boldogulok vele, gondolta, jobb ha besegít. Ketten együtt alig több mint tíz perc alatt végeztünk, amin csodálkoztam egy kicsit, majd Crepsley felvilágosított, hogy a félvámpíroknak is ugyan úgy nagyobb ez erejük, mint egy normál embernek, viszont nem tudnak megcsinálni mindent, amit egy teljes értékű vámpír.
- Mint például azt, amit most fogok. Ugorj a hátamra, elsuhanunk a Cirque du Freakbe.
- A cirkuszba. - tette hozzá Crepsley.
- Hogy mit csinálunk? - kérdeztem.
- Ne kérdezősködj, csak ugorj. - szólt rám megint Mr. Crepsley.
- Hát jó, legyen. - Felugrottam a vámpír hátára, majd lassan elindult, közben nagy levegőt vett. A sétálásból hamar futásnak eredt és hirtelen azon kaptam magam, hogy a házak és a fények csak elmosódva látszódnak körülöttünk. Suhanás közben furcsa karcolást fedeztem fel az arcán, melyből három darab ékesedett egymás mellett. Szemei alól egészen a szája széléig elterültek e különös hegek. Nem mertem tőle megkérdezni, nehogy megharagudjon, vagy valami ilyesmi. Nem telt sok időbe, míg elértünk a cirkuszhoz. Gyorsan leugrottam a hátáról, hirtelen rosszullét fogott el. Kezeimet a térdemre tettem, így támasztottam meg magam és előre hajoltam. Mr. Crepsley mögém állt majd kérdezgetni kezdett.
- Nem vettél levegőt közben, ugye?
- De. - bólogattam neki fura fejjel, mint aki hányni készül.
- Nem mondtam, hogy ne vegyél levegőt?
- Nem.
- Oh. Sajnálom. Bocs. Jobban vagy?
- Igen. - válaszoltam.
- Akkor most elmegyünk Mr. Tall sátrához. Majd ő eldönti, hogy maradhatsz-e vagy sem. Bár, mivel az inasom vagy, biztos megengedi.
A vámpír megragadta a karomat és bevezetett a titokzatos Cirque du Freak táborhelyébe, ahol megannyi különös és furcsa ember - vagy nem - él. Találkoztunk két gyomrú Rhamussal, aki mindent megtud enni, az üvegdaraboktól a vasszögekig. Mindent. Útközben Mr. Tall sátrához összefutottunk egy furcsa sráccal is. Alig lehetett idősebb nálam, talán 2-3 évvel.Furcsa, zöld-sárga pikkelyek fedték a testét és néha-néha sziszegő hangon szólalt meg.
- Hali, Evra Von vagyok. Te pedig Shela, ugye? Da... - Még mielőtt megszólalhattam volna Mr. Crepsley szakította félbe Evra mondókáját egy figyelmeztető, mogorva arccal. A vámpír a bal szemöldökét felhúzta és úgy nézett a Kígyófiúra.Értelmetlenül néztem rájuk.
- Mennünk kell Shela, Evra megvár ahogy a többiek is.
Mr. Crepsley újra megfogta a bal karomat és továbbvitt magával. Épp megálltunk Mr. Tall sátra előtt, mikor egy (körülbelül) három méter magas, fekete hajú és szemű férfi jött ki a sátrából. Úgy néztem az úrra, mint aki kísértetett látott. Szemei teljesen beleolvadt a körülöttünk lévő sötétségbe, a fehérjét pedig nem is lehetett látni. Magassága miatt pedig jó magasra fel kellett néznem. Még soha, senkit nem láttam, aki ilyen magas lenne.
- Ó, Larten! Már vártalak. Kit hoztál magaddal? - kérdezte Mr. Tall gyenge, szinte simogató hangon. A szája alig mozgott beszéd közben.
- Hibernius! Mondtam, hogy elhozom, nem hagyhatom ott. Talán inkább menjünk be, és ott beszéljük meg a dolgokat.
- Rendben.
- Shela, maradj kint. Ülj le egy padra és várj meg, nemsokára jövök. - parancsolta Mr. Crepsley.
- Rendben.
Hátat fordítottam és elindultam keresni egy csendes kis helyett. Pad helyett inkább egy fa alatt kuporodtam le, nem volt messze a sátortól. Mr. Tall és a vámpír egészen addig nem mentek be beszélgetni, míg nem tudták biztosra, hogy nem hallgatózom-e. Mr. Crepsley nézése miatt nem is mertem volna hallgatózni. Ugyan úgy nézett rám, mint az előbb Evrára. Bementek a sátorba és én egy kis nézelődés után már annyira elálmosodtam, hogy ott, a fa tövében el is aludtam, így aztán még véletlenül se hallottam semmit.
- Mint például azt, amit most fogok. Ugorj a hátamra, elsuhanunk a Cirque du Freakbe.
- A cirkuszba. - tette hozzá Crepsley.
- Hogy mit csinálunk? - kérdeztem.
- Ne kérdezősködj, csak ugorj. - szólt rám megint Mr. Crepsley.
- Hát jó, legyen. - Felugrottam a vámpír hátára, majd lassan elindult, közben nagy levegőt vett. A sétálásból hamar futásnak eredt és hirtelen azon kaptam magam, hogy a házak és a fények csak elmosódva látszódnak körülöttünk. Suhanás közben furcsa karcolást fedeztem fel az arcán, melyből három darab ékesedett egymás mellett. Szemei alól egészen a szája széléig elterültek e különös hegek. Nem mertem tőle megkérdezni, nehogy megharagudjon, vagy valami ilyesmi. Nem telt sok időbe, míg elértünk a cirkuszhoz. Gyorsan leugrottam a hátáról, hirtelen rosszullét fogott el. Kezeimet a térdemre tettem, így támasztottam meg magam és előre hajoltam. Mr. Crepsley mögém állt majd kérdezgetni kezdett.
- Nem vettél levegőt közben, ugye?
- De. - bólogattam neki fura fejjel, mint aki hányni készül.
- Nem mondtam, hogy ne vegyél levegőt?
- Nem.
- Oh. Sajnálom. Bocs. Jobban vagy?
- Igen. - válaszoltam.
- Akkor most elmegyünk Mr. Tall sátrához. Majd ő eldönti, hogy maradhatsz-e vagy sem. Bár, mivel az inasom vagy, biztos megengedi.
A vámpír megragadta a karomat és bevezetett a titokzatos Cirque du Freak táborhelyébe, ahol megannyi különös és furcsa ember - vagy nem - él. Találkoztunk két gyomrú Rhamussal, aki mindent megtud enni, az üvegdaraboktól a vasszögekig. Mindent. Útközben Mr. Tall sátrához összefutottunk egy furcsa sráccal is. Alig lehetett idősebb nálam, talán 2-3 évvel.Furcsa, zöld-sárga pikkelyek fedték a testét és néha-néha sziszegő hangon szólalt meg.
- Hali, Evra Von vagyok. Te pedig Shela, ugye? Da... - Még mielőtt megszólalhattam volna Mr. Crepsley szakította félbe Evra mondókáját egy figyelmeztető, mogorva arccal. A vámpír a bal szemöldökét felhúzta és úgy nézett a Kígyófiúra.Értelmetlenül néztem rájuk.
- Mennünk kell Shela, Evra megvár ahogy a többiek is.
Mr. Crepsley újra megfogta a bal karomat és továbbvitt magával. Épp megálltunk Mr. Tall sátra előtt, mikor egy (körülbelül) három méter magas, fekete hajú és szemű férfi jött ki a sátrából. Úgy néztem az úrra, mint aki kísértetett látott. Szemei teljesen beleolvadt a körülöttünk lévő sötétségbe, a fehérjét pedig nem is lehetett látni. Magassága miatt pedig jó magasra fel kellett néznem. Még soha, senkit nem láttam, aki ilyen magas lenne.
- Ó, Larten! Már vártalak. Kit hoztál magaddal? - kérdezte Mr. Tall gyenge, szinte simogató hangon. A szája alig mozgott beszéd közben.
- Hibernius! Mondtam, hogy elhozom, nem hagyhatom ott. Talán inkább menjünk be, és ott beszéljük meg a dolgokat.
- Rendben.
- Shela, maradj kint. Ülj le egy padra és várj meg, nemsokára jövök. - parancsolta Mr. Crepsley.
- Rendben.
Hátat fordítottam és elindultam keresni egy csendes kis helyett. Pad helyett inkább egy fa alatt kuporodtam le, nem volt messze a sátortól. Mr. Tall és a vámpír egészen addig nem mentek be beszélgetni, míg nem tudták biztosra, hogy nem hallgatózom-e. Mr. Crepsley nézése miatt nem is mertem volna hallgatózni. Ugyan úgy nézett rám, mint az előbb Evrára. Bementek a sátorba és én egy kis nézelődés után már annyira elálmosodtam, hogy ott, a fa tövében el is aludtam, így aztán még véletlenül se hallottam semmit.
*
Bent, Mr. Tall sátrában
- Mennyit tud a lány? - kérdezte a magas fickó.
- Semmit. Nem akartam neki azzal beállítani, hogy keresi az apja, mert a magáénak akarja. A vámpíros dologba még könnyedén belement, de ha elmondtam volna neki az igazat, akkor csak simán visszafeküdt volna, mintha semmi nem lenne a szobájában.
- Larten. Egyszer úgy is meg kell tudnia az igazat.
- De nem ma. Hagy aludjon. Két napig volt ébren egy koporsóban és élve eltemették. Ennyi egyenlőre elég volt neki, nem?
- De. Kerítenünk kell neki egy szobatársat. Lehetőleg lányt és vele egyidőset.
- Mit szólnál mondjuk Aminához? Ugyan úgy 17 éves, mint Shela és lány. Majomlány. Szerintem meglesznek egymással.
- Rendben. Kísérd el őt az új lakótársához. És még valami. Segítenie kell a munkában. És mivel a te inasod, neked kell kiosztani a feladatát. És még valami. Mi lesz Darrennel?
- Megkértem, hogy míg meg nem szokja Shela az új környezetét, kerülje őt el. Le kell csillapodnia de tudom, hogy már nagyon látni szeretné őt.
Mr. Creplsey kilépett a sátorból és észrevett engem a fa alatt. Más is volt ott. Darren. A vámpír odasietett és halkan faggatni kezdte őt.
- Mi a frászt művelsz, Darren Shan? - morogva kérdezte.
- Én... csak...
- Hagyjuk, a végén felkel és azt hiszi majd, hogy tényleg meghalt.
- Nem kel fel. A lehető legmélyebben alszik. - nyugtatta meg Darren Mr. Crepsleyt.
- Honnan is tudod ilyen jól? Ja, persze. Még mindig úgy bele vagy zúgva, mint mielőtt elloptad a pókomat, Shan úrfi? - gúnyolódott a vámpír.
- Nagyon vicces. De igen.
- Rendben, de azért míg nem adok rá engedélyt ne törj rá. Akkor el fog menekülni. Abból pedig baj lehet.
- Ő hiányzik a legjobban. - mondta Darren, majd lassan leguggolt hozzám és megfogta a jobb kezem.
- Jajj, Darren. Ne most. Inkább vigyük el Amina sátrához és tegyük be egy puha ágyikóba. Engem pedig vár a kényelmes kis koporsóm, hiszen hajnalodik és nincs kedvem elégni a napon.
- Most menj el, Darren. - figyelmeztette Mr. Crepsley rég nem látott legjobb barátomat.
- Darren elballagott és messziről nézett minket, ahogy Mr. Crepsley óvatosan az ölébe kap és elvisz Aminához. A sátorban a lány várt minket, már tudta, hogy új lakótársa lesz. Letettek az új ágyamra és alaposan betakartak. A vámpírok és a félvámpírok lehűlnek alvás közben. Nem lenne jó megfagyva felkelni.
Mikor a vámpír elhagyta a sátrunkat, Amina észrevette Darrent a bejáratnál.
- Darren, mi a frászt keresel itt? Mr. Crepsley megtudja, hogy itt vagy, kitekeri a nyakadat. Szó szerint.
- Csak...
- Csak?
- Tudod Amina, egy éve hogy elhagytam a családomat.
- Mert elloptad egy vámpír pókját. Őrült vagy.
- Tudom.
- De Shelát láthattad már.
- Igen. Egyszer.
- Aznap éjjel megmentetted az életét. Inkább örülj, hogy él és innentől itt lesz veled.
- De annyira idegesít, hogy kerülnöm kell.
- Nézd. Neki így lesz a legjobb, azt a pár napot te meg kibírod. Most menny, mielőtt fel kell. Meg ha jól tudom neked dolgod van. Nem?
- De. A törpéknek kell kaját gyűjtenem Evrával.
Darren szomorúan elbaktatott és megkereste Evrát. A lehető legmélyebben aludtam, semmit se hallottam az egészből és senki nem tudott felébreszteni. Csak délután ötkor keltem, kicsit furcsáltam is, de két nehéz nap után azt hiszem megérdemeltem. Ébredés után megdörzsöltem a szemeimet és megláttam Aminát, aki a sátor közepén, a földön ücsörgött.
- Jó estét álomszuszék. - köszöntött Amina.
- Ömm... neked is. Ilyen késő lenne?
- Igen. A nevem Amina, én leszek a lakótársad.
- Én Shela vagyok és...
- Igen, tudom. Félvámpír. Crepsley mindent elmesélt. Na, meg tudtuk, hogy jössz. Nem vagy éhes?
- De. Két napig nem ettem semmit, most már három. És hol van most Mr. Crepsley?
- Alszik. Egy koporsóban. - bólogatott Amina.
- Csak koporsót ne. Elég volt pár órányi benne töltött idő és örökre megutáltam.
Amina kacagni kezdett, majd elindultunk a tábortűzhöz. Ott még több különös teremtménnyel ismerkedtem meg. Vasfogú Gertha mindent félbe tudott harapni, minden fémtárgyat és a kanalakat sorra megette. Vicces volt nézni, egészen addig, míg le nem harapta Alexandra egyik karját. Vért sehol sem láttam. Alig telt bele pár másodpercbe mire a karja újra elkezdett kinőni. Megkérdeztem, hogy megfoghatom-e, azt mondta csak nyugodtan. Semmi különöset nem tapasztaltam, olyan volt a keze mintha semmi se történt volna vele. Ettől a mutatványtól egyenesen leesett az állam. Pár óra múlva csatlakozott a vacsorához - neki inkább reggeli - Mr. Crepsley is. Azt mondta, valami fontos dologról akar velem beszélni, így odébb mentünk és leültünk egy nyugodt helyen.
- Shela, a vámpíroknak és a félvámpíroknak vért is kell inniuk, különben legyengülnek.
- Ezzel mire is akar kilyukadni?
- Arra, hogy neked is vért kell innod.
- Mármint embervért? - krákogtam.
- Pontosan. Embervért. Ha nem iszol, akkor teljesen legyengülsz és meghalsz. Rosszabb, mintha a koporsódban halnál meg.
- Nem... én...én... nem tudok embervért inni. - dadogtam. Akárhogy könyörögnek, a saját fajtámból nem tudok vért inni.
- Ne makacskodj! - förmedt rám Mr. Crepsley. - Ő is belátta, hogy szüksége van rá, és ő sem akarta, de végül megtette. Neked is muszáj, Shela.
- Ki az az Ő? Valaki végre elmagyarázhatná.
- Eljön az ideje, hogy megtudd. De nem ma. Később kimegyünk az erdőbe és megnézzük mit tudsz.
- Felőlem....
- Aznap éjjel megmentetted az életét. Inkább örülj, hogy él és innentől itt lesz veled.
- De annyira idegesít, hogy kerülnöm kell.
- Nézd. Neki így lesz a legjobb, azt a pár napot te meg kibírod. Most menny, mielőtt fel kell. Meg ha jól tudom neked dolgod van. Nem?
- De. A törpéknek kell kaját gyűjtenem Evrával.
Darren szomorúan elbaktatott és megkereste Evrát. A lehető legmélyebben aludtam, semmit se hallottam az egészből és senki nem tudott felébreszteni. Csak délután ötkor keltem, kicsit furcsáltam is, de két nehéz nap után azt hiszem megérdemeltem. Ébredés után megdörzsöltem a szemeimet és megláttam Aminát, aki a sátor közepén, a földön ücsörgött.
- Jó estét álomszuszék. - köszöntött Amina.
- Ömm... neked is. Ilyen késő lenne?
- Igen. A nevem Amina, én leszek a lakótársad.
- Én Shela vagyok és...
- Igen, tudom. Félvámpír. Crepsley mindent elmesélt. Na, meg tudtuk, hogy jössz. Nem vagy éhes?
- De. Két napig nem ettem semmit, most már három. És hol van most Mr. Crepsley?
- Alszik. Egy koporsóban. - bólogatott Amina.
- Csak koporsót ne. Elég volt pár órányi benne töltött idő és örökre megutáltam.
Amina kacagni kezdett, majd elindultunk a tábortűzhöz. Ott még több különös teremtménnyel ismerkedtem meg. Vasfogú Gertha mindent félbe tudott harapni, minden fémtárgyat és a kanalakat sorra megette. Vicces volt nézni, egészen addig, míg le nem harapta Alexandra egyik karját. Vért sehol sem láttam. Alig telt bele pár másodpercbe mire a karja újra elkezdett kinőni. Megkérdeztem, hogy megfoghatom-e, azt mondta csak nyugodtan. Semmi különöset nem tapasztaltam, olyan volt a keze mintha semmi se történt volna vele. Ettől a mutatványtól egyenesen leesett az állam. Pár óra múlva csatlakozott a vacsorához - neki inkább reggeli - Mr. Crepsley is. Azt mondta, valami fontos dologról akar velem beszélni, így odébb mentünk és leültünk egy nyugodt helyen.
- Shela, a vámpíroknak és a félvámpíroknak vért is kell inniuk, különben legyengülnek.
- Ezzel mire is akar kilyukadni?
- Arra, hogy neked is vért kell innod.
- Mármint embervért? - krákogtam.
- Pontosan. Embervért. Ha nem iszol, akkor teljesen legyengülsz és meghalsz. Rosszabb, mintha a koporsódban halnál meg.
- Nem... én...én... nem tudok embervért inni. - dadogtam. Akárhogy könyörögnek, a saját fajtámból nem tudok vért inni.
- Ne makacskodj! - förmedt rám Mr. Crepsley. - Ő is belátta, hogy szüksége van rá, és ő sem akarta, de végül megtette. Neked is muszáj, Shela.
- Ki az az Ő? Valaki végre elmagyarázhatná.
- Eljön az ideje, hogy megtudd. De nem ma. Később kimegyünk az erdőbe és megnézzük mit tudsz.
- Felőlem....
